Kellemetlen tréfája az életnek, hogy az idei nyár legmelegebb napjai rendszerint vasárnapra esnek. Nem áll rendelkezésemre statisztika, hogy a magyar lakosság hány százaléka él légkondicionált otthonokban, de abban biztos vagyok, hogy a szám alacsonyabb, mint a következő napok középhőmérséklete lesz.

Engem személy szerint eddig is érintett a vasárnapi zárvatartás, a 06-22-es nyitvatartásról nem is beszélve. Valaki adjon tippeket, hogy hogyan vásároljon be egy délutános műszakban dolgozó ember, aki viszonylag messze él a legközelebbi Tescotól. Rendben, ennek a kivitelezéséről azért van fogalmam, de akkor arra kérek tippeket, hogy ez hogy ne kerüljön több pénzbe. Szintén várok tippeket kollégiumban lakó diákoktól, hogyan vásárolnak be hétfőre. Például akkor ha odakint 40 fok van és biztonsággal nem megoldható az, hogy otthonról hozzanak élelmiszert. Kifejezett kedvencem, ha az ember vasárnap jön rá, hogy elfogyott a tej, vagy nem elég ahhoz, amit készíteni szeretne. Okos emberünk ilyenkor elslattyog a piacra, és az ottani boltból szerzi be, amire szüksége van. De mit tegyen például egy laktózérzékeny? Kezeket fel, aki a piacon találkozott már laktózmentes tejjel!

Ezek a problémák persze egyszerű bosszúságok. Nem jelentik a világ végét. De ha belegondolok abba, hányan laknak panellakásokban... Akiknek eddig legalább a lehetőségük megvolt rá, hogy a légkondicionált plázákban lézengjenek hőségriadók esetén... Ingyen. Mert nem mindenkinek van arra forrása, hogy az egész családdal víz közelébe kerüljön forróság idején. Ha belegondolok abba, hány idős, beteg ember vagy kisgyermek szenvedhet most... Közülük egy két embernek igen is jelentheti a világ végét, hogy nem tudnak hűvösbe jutni egy napig.

Én szerencsés vagyok. A tetőtéri szobám légkondicionált. A klíma nélkül ilyenkor élhetetlen lenne. Azonban a munkahelyemen nincs meg ez a luxus. Napi nyolc órát eltölteni 39 fokban, úgy hogy koncentráljon is az ember és érdemi munkát végezzen, nem könnyű. DE én hazamehetek a kellemes hőmérsékletű szobámba, ahol éjszaka úgy ahogy pihentető alvás vár rám. Rengeteg ember azonban napi 24 órát tölt el a hőségben. Nem alszanak, feszültek, kimerültek, a szervezetük fokozott igénybevételnek van kitéve. (nem én mondom, a Katasztrófavédelem) Nő a balesetek száma, az szív és érrendszeri betegek között a rosszulléteké.

Sebaj, legalább a kiskereskedelemben dolgozók családjai együtt főhetnek porhanyósra a 10. emeleten. A vasárnap továbbra is dolgozók a munkahelyükön, s utána pedig otthon.

Akik pedig a döntéseket hozzák, sosem fogják ezt végiggondolni...

Egyre többet hallani arról, hogy szeretnék bevezetni a kilenc évfolyamos általános iskolai képzést. Az, hogy valamit tenni kell, kétségtelen. A gyereklétszám csökken, ami tanárok elbocsátásához vezethet, mindeközben pedig bizonyos tárgyakból már tanárhiány van. Magyarország egyre rosszabbul szerepel a PISA-felméréseken, az iskolaépületek műszaki állapota pedig siralmas. A gyerekek túlterheltek. Az oktatási rendszer hibáit köteteken keresztül lehetne sorolni. Mit változtatna a problémákon egy kilencedik évfolyam? Változtatna bármin?

 A csökkenő születési számok miatt veszélybe kerülő tanári állások kérdésében mindenképp. Ha több évfolyam van, több tanárra van szükség. Segíthet a gyermekek túlterheltségén is, hiszen a hírek szerint a jelenlegi tananyagot osztanák el úgy, hogy az bevehetőbb, teljesíthetőbb legyen. Azonban  - a véleményem szerint  - legkomolyabb  problémán nem fog segíteni. Az a probléma ugyanis, hogy a magyar gyerekek hogyan szerepelnek a nemzetközi felmérésekben, s ami még fontosabb, későbbi tanulmányaik során és az életben, nem fog megoldódni egy kilencedik évfolyamtól. Ugyanis a tanterven kéne változtatni, mégpedig nagyot. Nem csak az általános iskolás tanterven, hanem a tanárképzés jellegén is.

Míg a magyar oktatás a tárgyi tudást helyezi előtérbe, addig a finn az új oktatáselméleteket, az amerikai pedig a gyakorlati jellegű tudást, a beszéd és előadó készségeket. Egy nagy formátumú oktatási reformnak merítenie kell a külföldön sikerre vitt módszerekből, illetve meg van az a lehetősége , hogy a hibáikat elkerülje. Semmi értelme ugyanis, hogy a korábbi nyolc év helyett kilenc év alatt kelljen megtanulni a mocsári kosbor virágjának méretét és fellelési helyét (örök traumám marad)  és annak sem, hogy több olvasásellenes kötelező olvasmányt sózzanak a gyerekek nyakába (fel a kezekkel, ki félt a torokgyíktól gyerekkorában?).

Ha a plusz évfolyamot az életre való felkészítésre szánnák, ha a hosszabb idő alatt nagyobb esély lenne rá, hogy a tanár megismerje a diákokat, és értve segítsen nekik, akkor azt mondanám, ez az elmúlt időszak egyik legjobb ötlete.

2024-es Olimpia, Budapest, Magyarország.

Látom magam előtt, ahogy a kávézók teraszán minden szem a nagyképernyős tévékre szegeződik. Az emberek feszülten várják, lesz e újabb magyar arany. Minden győzelem az övék is kicsit, ok arra, hogy büszkék legyenek rá: magyarok. Ebben az évben azonban az örömbe némi üröm is vegyül. Egy-egy arcon tisztán látható a kiábrándultság és van olyan is, amelyiken a szégyen. Ők azok akik nem tudják elfelejteni a nemzetközi tiltakozást. Akikben megmaradt az, hogy Magyarország dicsőítése helyett – melyet kis hazánk vezetői vártak – a színtiszta igazságot kaptuk a világtól. Azt, hogy az országban nem tisztelik az emberi jogokat, azt, hogy gazdaságilag sem állunk készen egy ekkora méretű rendezvényre. Azt, hogy sok ország bojkottal fenyegetett bennünket a bevándorlási helyzethez való hozzáállásunk miatt. Nem tudják figyelmen kívül hagyni azt, hány LMBTQ sportoló tüntet távolmaradásával és azt sem, hogy ez mennyire nem rázza meg azokat a politikusokat, akik miatt ezt teszik.

 Az utcán pár járókelő feltűnően félrenéz. Erzsike néni például látni sem bírja az egész felhajtást. Dühös, mert ha a csillogó-villogó sportcsarnokot látja, mindig eszébe jut, hogy múlt hónapban a fejére szakadt a vakolat az omladozó körzeti rendelőben. Péter azért nem mer odanézni, mert tudja, hogy bármelyik pillanatban leomolhat a fal a bal oldalon. Részt vett a kivitelezésben és kicsit megcsúsztak. Reméli, hogy rendesen megkötött az a beton...reméli. Gyorsan megigazítja a Rolexet a kezén és tovasiet.

Ami Katit illeti, ő nem lát az egészből semmit. Otthon már rég nincs tévéjük, el kellett adniuk. A közösségi házban lévő pedig elromlott. Talán a kisboltban be van kapcsolva, de az a falu túlsó végén van és hát venni is illene valamit. Este hazajön úgyis az apja és elmeséli mit látott a kocsmában...

 Kívánom, hogy ne így legyen, hogy tévedjek. Azt kívánom, hogy 2024 nyarán minden magyar szeme büszkeséggel telve tapadhasson a képernyőre és azt is, hogy egyszer majd legyen itt Olimpia. Nem feltétlenül a sport miatt, hanem hogy elmondhassam, olyan országban élek ami megérdemi a rendezés jogát. Egy olyan helyen, ahol az Olimpia igaz szellemisége teljesedhet ki. Egyszer majd...

Egyelőre azonban csak egyszer volt, hol nem volt.